Niszán

Diplomamunkám egy három képből álló csatakép sorozat, melyek tus technikával készültek.

A sorozatot a későbbiekben még bővíteni tervezem.

Jó ideje foglalkoztat a csataképek témája. Mindez korábbi témákból, technikai megoldásokból bomlott ki, és közrejátszottak az életem történései is.

A cím (Niszán) Bulgakov Mester és Margaríta-jából idézet. Egy személyes élmény emléke miatt választottam, függetlenül a szó eredeti jelentésétől.

A képeim fontos jellemzői a táj, a vonuló seregek. A táj elsősorban kopár hegyvidék, élet nyomát nem mutatja. Egy fiktív kihelyezett tér távol mindentől.

Az egyedüli élet a hegyek közt menetelő seregek, melyek inkább csak antropomorf gesztusokként rajzolódnak ki, néha mutatva csak meg az arcokat.

Tömeg és egyén. A sereg, ami egy egészet alkotva menetel, egy egésszé összeolvadó massza, áramló sötét folyam. Közel érve hozzá, azonban kirajzolódik az, hogy ezt a hömpölygő, örvénylő folyamot egyének alkotják. Akik a történések közepette saját pillanataikat élik meg. Emberek, jellemek. A hős, az áruló, a sunyi, a harcos, a félős, aki reszketve sodródik a tömeggel. A katona, aki élvezettel vág a csatába, és a férfi, akinek muszáj volt bevonulnia.

És ezen belül a sereget alkotó egyének közti kapcsolat is fontos. Bajtársiasság, támadás, kiszolgáltatottság, árulás, vigasz, egymás segítése, összeesküvés.

A sereg szereplői nem konkrét nemzet alakjai, inkább egy fiktív keveredés, mintha a világ összes népéből lennének összegyúrva.

A képeimen néhol a természeti táj önmagában, az ember jelenléte nélkül látható mégis valahol a hiány ellenére is érezzük az emberiség jelenlétét. Rég volt már érintetlen a természet. Ezért szinte már el sem tudjuk képzelni, milyen lenne az. Néhol pedig előkerülnek a seregek, láttatva néhány állomásuk. A pontos utat követni nem tudjuk.

A 2009-ben készült csatakönyvem lapjait sem fűztem össze. Meghagyva a lehetőséget, hogy a lapok felcserélésével újabb és újabb történetek születhessenek.

Ezek a csata jelenetek túl vannak időn és téren. Olyan mintha mindezek határának szélére lennének kihelyezve. Azért csak a szélére, mert mégiscsak az életünk részét alkotó tájak vannak benne és emberek, mint mi magunk. És a csaták is részei életünknek. Mind a véres háborúk, mind az elvont értelemben értendő harcok.

Ebben a csatában nem gépfegyverek vannak, vagy modern harci eszközök. Csak egymásnak feszülő emberek, karddal, íjakkal, lándzsával. Lobogtatva hatalmas harci zászlaikat. Gyalog, néha lovon közlekednek az alakok. Ki tudja mióta menetelnek, tán már a cipő is lekopott lábukról, tán hetek óta nem ettek. Csak az van náluk, amit elbírnak, semmi fölösleges holmi, többlet. Ha elfogy valami, addig nem lesz pótlás, míg nem találnak.

Keserves menetelés, kemény és rideg körülmények közt. A hegyek előtt elnyúló erdők és vizek képe ad némi lehetőséget a szomj és éhség csillapítására, illetve a hegyek közt elterülő zöld területek. Mégis van, aki büszkén menetel, van, aki emlékeibe, gondolataiba fordulva vonszolja magát a tömeggel.

A menetelő serege látványa ellenfelet is feltételez, mely némely képemen fel is tűnik.

Megjelenésük nem különbözik egymástól. Nem tudhatjuk, ki mit képvisel. Hogyan dönthetnénk arctalan tömegek esetében. Helyes - e, ha néhány felvillanó részlet alapján hozunk meg ítéleteket?

Ha megsebzett katonát látunk, a sebesült embert sajnáljuk, vagy egyúttal az ellenséget is megvetjük? Akiket ugyanúgy fenyeget a halál. Vagy csak az egyes embert, aki e tettet elkövette? Hisz ő is csak a háború gépezetének része.

Miért csatáznak? Miért kell harcba vonulniuk? Miért nem lépnek ki belőle és lázadnak fel? Miért nem mennek haza?

Egy csata csak akkor semmisülhet meg, ha mindenki abbahagyja. Amíg a hatalom irányít lesz, aki engedelmeskedik. Illetve addig lesz, aki engedelmeskedik, amíg félnek a hatalomtól. Amíg lesz támadás, vagy fennáll a támadás érzetének veszélye, addig a védekezés, túlélés és büszkeség ösztöne támadást szül.

Ritkán ábrázolom magát a harcot, az ütközetet. Jobban érdekel, amikor a két sereg egymással szemben áll. Mikor érezhető a kitörést megelőző pillanatban pattanásig feszült levegő. Az ember szinte érzi, hallja, látja, hogy az emberek fejében sokféle gondolat fut végig. Van, aki izgatottan harap ajkába, s izzadt kézzel szorítja fegyverét. Van, aki a harci hévtől átszellemülten felajzva készen áll az ütközetre. Van, aki otthonára gondol, van, aki érzi testén a még meg nem ejtett sebeket, látja maga előtt a csata, lángoló gőzét.

Sok képet idézhet fel bennünk. Főleg a különböző korszakok és nemzetek attribútumaitól mentes csaták képei. Így még szabadabb az asszociációk lehetősége. Még inkább bensőnkből fakadnak a gesztusokba belevetített képek.

Örök téma az ember kicsinysége is a hatalmas tájakhoz képest. Ez a téma a képzőművészetben is gyakran megjelenik. Szép példák rá Caspar David Friedrich festményei is. A hegyek fenséges látványa mellett valóban kicsinynek érzi magát az ember, de inkább olyan mintha közben ennek a fenséges látványnak a részévé szédülne. De hasonló érezhetünk egy a tenger partján állva is, vagy más végtelennek ható tájakon, ahol úgy érezhetjük, végre kiterjedhetünk.

A képeim esetén a sereg szemszögéből nézve én mégsem ezt érzem.

Inkább, mintha csak egy mozgó tömbbé szűkültek volna. És csak bennünk nézőkben ébred ez a hegyek, tájak láttán.

A sereg egy konkrét cél felé tart, szembenézve a véres küzdelem tudatával. Éhesen, fáradtan megfeledkezve a körülöttük lévő táj szépségéről. Lehet, hogy ők csak a hideget érzik belőle, az éhséget, a kopárságot.

Bár teljesen el tudja – e vakítani az embert sorsa a természet szépségeitől? Vagy nehézségek közt is képesek vagyunk mindenről megfeledkezve csodálni egy napfelkeltét, vagy a felhők vonulását a hegyek közt? Akad e köztük olyan, aki megáll, lemaradva a menettől, hogy egy pillanatra megcsodálja a köröttük elterülő tájat? A tájat mely változó, de mégis valami állandót mutat. Az emberek pedig a pillanatot, az örök változót.

A seregeknek vajon véget ér - e az útjuk? Hazatérhetnek - e? Újra útnak kell majd indulniuk otthonukból?

Ezekre a kérdésekre is mindannyiunkban más válasz születik és előfordul, hogy idővel bennünk is megváltoznak ezek a válaszok.

A konkrét jelentés mellett a dinamizmus, a kompozíció, a táji elemek változatosságának kifejezésére is lehetőséget ad a téma. Lenyűgöz a hegyek kristályos szerkezete, a hegyek sokfélesége. Kihívás a távlatok érzékeltetése, a ködé, a levegő párájáé, a víz tükröződéséé. A tus ehhez pedig remek társ. Diplomamunkámban a fekete különböző árnyalatain kívül más színt nem használok, a lap fehérje mellett.

A csata könyvemben is a fekete mellett csak néhány színnel éltem. A piros, kék, zöld színeket választottam. A piros, mint a tűz, a vér, a háború megjelenítése. Mintha a csatában elhunytak, sebesültek vére keveredne a levegőben a lángokkal. A kék, mely ködbe, hideg párába borítja a tájat, a haza fele tartó seregeket, mintegy szellemeknek mutatva őket, akik elhunytként vonulnak a már csendes tájban. Békés a táj, de még magában hordozza a csaták nyomát. Még terjengnek a hűvös párás levegőben a füst, a szagok.

A fekete fehér kontrasztja pedig lényegre törően, mellébeszéléstől mentesen vall a történésekről, karakterekről.

A diploma képeim esetében a táj többnyire szürke tónusai közül a seregek mindig feketén villannak elő függetlenül attól, hogy távol vagy közel vannak e hozzánk. Ez hangsúlyt ad, összefog. Rávezeti szemünket a néhol egészen kis részletekre, és természetesen e szín utal a témára is.

De a fekete – tónusaival- önmagában is vissza tudja adni az áttetszően úszó felhőket, a szélben terjengő pernyét, a kemény kristályos sziklákat, a mély sima tükrű vizeket.

Néha megjegyezték, hogy a tájkép giccs. A tájkép, a naplemente és hasonló témák néha valóban válhatnak giccsé. De nem mondanám giccsnek azt, mikor egy tussal megfestett tájban nem érezzük a színek hiányát. Mikor a fekete és szürkék ellenére is látjuk a mozgó fa lombokat, a sima tükrű vizet, az ég kékjét. ...